Mindannyiónk életében voltak olyan szerelmek, vagy kapcsolatok amiket legszívesebben letagadnánk. Vagy azért mert választottunk nem épp hordozza a sármos és férfias férfi jegyeit amit mi elképzelünk magunknak, vagy azért mert szimplán csak egy káosz a kapcsolat. De vajon miért vagyunk együtt valakivel akit szégyenlünk? Vagy akkor még büszkén sétáltunk vele az utcán, azonban amikor az új párunkkal sétálunk, aki mondjuk egy 10-es skálán 4 ponttal jobb nála, ciki lenne felvállalni, hogy “hé volt ám nekem “ilyen” is”?
Vagy az idő annyira megváltoztatta az ízlésünket hogy ma már visszataszítónak tartjuk azt amit egykor tökélesnek láttunk?
Ma Alex barátnőmmel róttuk a nyáron felpezsgett Fő utcát, azon vívódtunk, vajon mennyire fontos az hogy mások mit gondolnak rólunk. Vagy épp a választásunkról.. a választottunkról..
Az igaz szerelem egyik ismérve az hogy bármilyen is a párunk büszkén felvállaljuk és nem érdekel minket mások véleménye?
Vagy az nem lehet az igazi akit nem látunk mások szemével is éppoly tökéletesnek mint a saját szemünkkel?
Felsorakoztattuk hát az exeinket, hogy végig gondoljuk mi is ez a furcsa dolog, hogy míg a négy fal között jól működik egy kapcsolat, nem akarjuk másoknak megmutatni.
Most nyilván a fejed fogod, hogy jó ég hogy lehet hogy valaki a párját szégyenli. De valószínűleg a te palettádon is van olyan rég volt szerelem akit most nem szívesen állítanál ki a vitrinbe.
Az utolsó kapcsolatom ékes példája a “csak ne menjünk ki az utcára együtt” kapcsolatoknak. Abszolút nem olyan pasi volt akit az emberek, (de még én sem) elképzelnek mellém. Az elején a kapcsolatunk titkos volt, addig nem is kellet a dolognak ezen a részén túl sokat aggódnom.
Aztán amikor hivatalossá vált, észrevettem hogy egyre többet feszengtem ha valahova együtt kellett mennünk. Míg a kapcsolatunk “titkos” idő szaka alatt azon fájdítottam a szívem, hogy nem jöhet velem Alex 30. szülinapjára, még a buli után is nagyívben elkerültem a helyet vele ahol ünnepeltünk. Persze a viszonynak hamar vége szakadt, és bár a kelleténél kicsit kevésbé, de lelkiismeret furdalásom van, hogy legszívesebben letagadnám.
Na de.. mivan akkor ha minket tagadnak le?
Alexnek volt egy bimbózónak induló kapcsolata tavaly télen. Minden csodásan indult, már amennyire csodásan indulhat egy barátok által összehozott vak randi. Meg volt az első, randi, a második, az első csók.. Alex úgy gondolta hogy mivel a 20-on túliak táborát erősítjük, ne húzzuk az időt, lássuk mit tud. Egy közös DVD-zés mindig remekbe szabott és egyértelmű jele annak hogy szeretnék ha testileg is megismernénk egymást. Megtörtént, állítólag nem volt rossz. Alex nem szokott minket mélyen beavatni sexuális élményei minden részletébe. Aztán Tomi eltűnt. Tomi úgy eltűnt, hogy se telefon hívás se üzenet. Aztán a kíváncsiság erősebb volt az “erős vagyok nem keresem”-nél. Nos így Alex megérdeklődte Houdini eltűnésének titkát, és kiderült nem akar kapcsolatot. Persze 1-2 héten belül már kapcsolatban volt. Mással. Pár hete az ifjú szerelmes pár a New Yorker-ben vásárolt, ahol Alex is. A szemük összetalálkozott. Tomi összehúzta magát, jelezvén hogy ne köszönj rám, és elsomfordált.
Talán szégyenl egy szép arcú szőkét? Nem hiszem.. Talán alapból egy alamuszi nyuszi aki nem hogy nagyot nem ugrik, de még köszönni sem tud, amely jellemvonást felfedte a viszonyból való kisunnyogása is. Netán a barátnőjét szégyenli az előző viszony előtt? Vagy a barátnője egy hárpia aki azonnal felhúzta volna Sherlock sapkáját és kinyomozza ki a rejtélyes lány?
Ez felvett egy újabb kérdést..
Nem lehet hogy nem mi vagyunk túl féltékenyek, hanem a férfiak sunyik? ..és talán ha kevésbé viselkednének sunyin, ahelyett inkább kihúzva magukat ráköszönnének az ismerős lányra, jobban megbíznánk bennük?
Nem gyanús az ha a párunknak látszólag egy nő ismerőse sincs?
Kommentek