Történt-e már veled olyan..
Ültél a szobádban, vagy feküdtél az ágyadban, elképzelted a tökéletes életed.
A tökéletes helyet, az országot, a várost. Elképzelted, hogy élnél ott, milyennek lennének a hétköznapjaitok.
Aztán visszacsöppentél a valóságba, és akárhova mentél valahogy mindig szembe jött az álmod. Az a hely, vagy utalás rá amit elképzeltél magadnak. Akár egy könyvborító, egy regény címe, egy együttes plakátja, egy gyógyszertáti kenőcs.. Nos igen, az utolsónál gondolhatjátok, hogy velem megtörtént.
Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy lépnem kéne. Szószerint KIkéne lépnem az országból, ahhoz hogy boldog legyek. “SzóbA” jött már fejben Spanyolország, Olaszország, Málta, Anglia, Franciaország.. igazából Európa minden szeglete. Valamiért viszont engem a déli országok a pálma fákkal, és az egész éves jóidővel “csak” nyaralásra csábítanak. Ha arra gondolok, hol szeretnék letelepedni, akkor az északi országok jutnak eszembe. A tejföl szőke emberek, a nyugalom, a természet, a kicsit hűvös idő de annál melegebb szívű emberek.
Így elkezdett foglalkoztatni a gondolat.. Ez az egy életem van, miért ne olyan helyen éljem, ahova magamat álmodom. A gyönyörűen magasra nőtt fenyőfák, a zord szívemnek mégis oly kedves sziklás vidékek, a gyönyörű természet mind mind hívogat. Úgy érzem itt már nem vagyok itthon. Túl sok volt a csalódás, a bosszantó és mindent elárasztó politika, a megkeseredett lelkek, akik amikor szembe jönnek az utcán tekintetük már pont olyan üres, mint a whiskey-s pohár, egy jó buli után. Ahogy a whiskey-ben a jég, úgy olvad el az életük is, céltalan, monoton munkában, szétfolyik, a szilárdból egy semleges, áttetsző, bármihez idomuló folyadék lesz. Én nem így akarok élni.
Én még meg akarom keresni a magam csodáját.
Ezek, és hasonló gondolatok kerítettek hatalmukba az egész nyáron. A bulik már cseppet sem olyan izgalmasak, a csini ruhák próbálgatása és a “nem tudom mit vegyek fel” majré a party előtt, már inkább ideg őrlő, mint élvezetes. Pontosan ez az oka, hogy az idei nyáron semmi késztetést nem éreztem arra, hogy belevessem magam a fergeteges Siófokba éjszakába. Valamiért aztán egy júliusi este, megmozdult bennem valami. Nevezhetjük akár a vezérhangyának is. 🙂 Azonnal el kellet indulnom, minden kocsival rendelkező ismerősömet riasztottam, minden nem szingli és szingli barátnőmet, de senki nem akart Siófokra menni. 22 órakor, miután a vonat 22:54-kor elmegy, hát reményvesztetten feladtam a próbálkozást, hogy mégis bulizzak egy eszeveszettet az idei nyáron. Aztán megcsörrent a telefon.. Az a hívás, a pillangó hatás ékes példája. Az volt az a szárnycsapás, ami felforgatta az egész életem. Annak a hívásnak köszönhetően, izgalommal a szívemben, és nem kevesebb drukkal a véremben várom szeptember 19.-ét, amikor is egy fiúhoz utazom Stockholmba.
Na de ne szaladjunk ennyire előre..
A telefon másik végén barátnőm hangja, a reményvesztett “na haló”-ra, az volt a válasza, készülj, 10 perc múlva indulunk Siófokra. Én mint ahogy azt jó modern lányhoz illik, 15 perc múlva teljes harci díszben várakoztam. Aztán kiderült, hogy túl sokan vagyunk egy autóhoz. A vonat elment. De sebaj, megoldjuk, van még egy vonat. Így hát kisétáltunk a vasútállomásra és én mit sem sejtve léptem fel, a jó régi magyar nyekergős, oszló disznóbőr szagú vonatkocsira. Az este hamar pálinka-koktélbódulatba csapott át. Aztán egy utolsó tánc reményében, betértünk a Bacardiba. Ott aztán a kedves barátnőm és párja, előadta megboldogult Shakespeare sírból megálmodott drámáját. Miután meguntam, a számomra ismeretlen útitársnőnket karon fogva, behúztam táncolni. Hamar lecsapott rá egy fess úriember, én pedig hatalmas hosszú fekete szoknyámban álltam a dj pult előtt. A szoknyámat a plafonra szerelt ventilátor folyamatosan felfújta, és amíg kerestem az értelmet a rum és a pálinka vonalán, csípőmet jobbra balra ringatva bámultam ahogy a szoknyám hátra-hátra röppen. Elfoglaltságomból az zökkentett ki, hogy egy kéz, megfogta a kezem. Én felnéztem, és egy mogyoróbarna szempár meredt rám. Telt, meggy színű szája kérdést szegezett felém: “Felkérhetlek egy táncra”? Ez a tánc colt 2014 nyarának utolsó tánca. Ő csak pörgetett és forgatott, én pedig teljesen elvesztem a pörgés okozta színes kavalkádban. Aztán meghívott egy koktélra, a teraszon ülve, baráti körben éltük meg nyarunk utolsó bulis napfelkeltéjét. Bódulatomban, egyik percről a másikra arra eszméltem hogy a fiú eltűnt. Barátnőm szapora léptekkel rohant felém, hogy indulnunk kell megy a vonatunk. A vasút állomás felé, még elmerengtem azon, vajon hová tűnhetett ez a stockholmi jégkorongos srác. Hazaérve elnyúltam az ágyon, behunytam a szemem, és azonnal álomba merültem. Másnap megkerestem egy közösségi oldalon, bejelöltem, majd pár perc múlva visszavontam a jelölést. Elgondolkodtam, hogy talán azért tűnt el, mert nem látta esélyét egy éjszakás kalandnak, és mivel oly messzi vidékről jött, nem akart egyébbe bonyolódni csak egy nyári kaland lett volna, a nyaralásban. Aztán teltek a napok, és egyre többször eszembe jutott a mogyoróbarna szempár. Egy csütörtöki napon, az irodában ülve jött a “mit veszíthetek” gondolat, és bejelöltem ismerősnek. Amint visszajelölt jött is a számomra meglepő, de mégis megnyugtató, de felvillanyozó üzenet. Miszerint én eltűntem, amíg Ő elment mosdóba, bizony még a vasútállomáson, és a peronon is kutatott utánam. Azóta a nap óta minden nap beszélünk. A szia-t a “Szia szerelmem” váltotta fel, bennem a bizonytalanságot, az érzés, hogy szomjazom Őt. Szeptember 19-én, 16:10 perckor, Ferihegy 2-ről indulok egy kalandra.. Egy kalandra, ami talán valóban megváltoztatja az életem. Remélem, benne megtalálom az én csodámat.